a magasból

egyre kevesebbet tudok a

grimaszom sem ismerős

minden nap egy feladvány

a múló dolgok nem engedik

hogy választ kérjek

a teremtésben ugyanannyi az év mint bennem

sőt valaki ugyanezen élettel 

és kiindulási adatokkal mint én a 

párhuzamos egyenesen most is boldog

ezen kötelek között isten neve lebeg

eggyel több jelet tükröztet

csak fáziskéséssel kapom vissza 

magammagamat a másik én

meg lépést téveszt a kötéltánc

négynégykettes ütemében

jelek? nem mozdulsz időben?

mélységnek fogod fel a szakadékot?

undorral letörlöd a ráncokat

az idegen maszkról amit

megkülönböztetésként viselsz

a helyi kínzásmúzeum

a nyár olvadt 

sűrűjében megbújni

a kisvasút sínein csattogó

gyerektalpaknak lenni

annak az évnek képzelni a testet amikor

a homályos jövő először visszaszólt

az elhagyott téglagyár területén

felnőttet játszani s elbújva

új nevet kérni

a tétova szellőre figyelni

és a véletlent csodálni

a szomszéd lánnyal

koszos csillékbe elbújva 

az esetlen ujjaknak lenni

csak azt az eget látni a világból

amit a csillék vasbordája beenged

rájönni nem a tegnapi lánnyal bújtál el

egy csöndes szörny vette át helyét

megérteni hogy minden nyár elmúlt

búcsú nélkül engedett el

a téglagyár lejáratának lenni

keresztülengedni magadon a halált

amely elviszi a gyáva oroszlánt

és a gyerekkor többi hősét

és mindennek a végén

félve nyitni ki a tenyered amelyből
gyűrötten hullik ki egy kitalált tegnap

mérges decoctum

egy tenyér reszket az éjfélben _
zsibbadt vánkosbacsavargatásba

rejtett idegvégződések tagadják

meg a parancsot _ a kapott üzeneteket

a szervezet harcvonalaiba dobják _

a lélegzet elakad _ lihegve kapkod

dúsabb adag után _ az a kéz

amely megmosta a koldusok

lábát most dagadtan hever _ 

a szavakat idézed amelyek

régen beváltak _ a fáraók

parancsoló szavai _ most tollként

lebegnek el a pillanat mögé _ 

a kéz csikorgó antianyaggá változott _ 

és a kihúzta a varázslat mögül

a félig megtörtént dolgainkat 

egy kifestett ajtó

ébredésed vagyok mely kezet nyújt

rejteked vagyok a belső csönd megint

hosszabb a kelleténél

reggeled vagyok az újjászületésben

minden csontritkulás is én vagyok

a feledni képtelen testnek

elférek a tenyeredben mint 

a titkosírás kulcsa 

nyári hűst adó napfoltban
sodorja alakváltozásaidat

a feledékeny szél

hunyt pillák lila s zöld 

termékdobozában elrejtett kincs

is mindig én vagyok és megint