sokszor újrapingált írásjeleket feszít tapintható keretbe
klorofill színezi a talajon kiütköző mintáinkat történetté
amit mész old fel az hamuban szoborlik öröklétté
kínzóbb a seb az inak s a hús nélküli csontváz tapintható
halál okozta vágásában turkászó ujjaknak
csak egy katona maradt holtan a csatatéren
a szem csarnokvize kocsonyává dagadt
üres tekintete az égre fűzött éles húr
nehéz hátat a sáros földgolyónknak vetve
a lövészárokban tartja most a világunkat
csak ezért létezhetünk mert ez a fickó
nem engedi ránkzuhanni a kanyargó mennyet
mindent ami befog a tekintet hamuzsírral jegyeznek
fel s a koordináták mélyére nem jut már térkép
a nap ellipszispályája ugyanaz mint amelyik tegnap
a holnapnak más perforált látószöget mutat
a holdnak más perforált látószöget mutat
a teremtés úgy észrevétlen hogy a fénye megváltozott
és vacog az ember ha az elmúlásra gondol
nyers kén mocsárszaga folytja meg lélegzetét
nem maradt semmi más csak a vitéz mutatványa
a sztratoszférában megannyi sikeres
schlieffen terv papiruszfoszlánya kering
az ismétlőpuskára tűzött szuronyra az örök
emlékezet paszulyindái kanyarodnak
lángol az ember lángban áll a baka
lángban áll a tisztás
a jövő a koronák magas fényében a pokol
aki magyar a mélybe pihen körülötte a
mindennapi tárgyak amit nem vitt el a tatár
török labanc vallon talján sereg
a teremtés úgy kezdődik hogy a napkirály
nem küldi felmentő seregeit a tisztás lett
a gyűjtőhelye az elképzelhető dolgoknak
ha ez most még mindig csata akkor az
már csak a halott katonáé pompás szun-ce
és clausewitz idézetautomaták nyomnak
a feljegyeznivalók annalesébe lábjegyzetet
az emlékezet ezen bűzlőn sugárzó bolondján
a kis katonán
áll vagy bukik az emberiség üdve mosolyával
eget hasít a mennyei csatornák mögött láthatóvá
válnak bajtársai az ezerszer elhullott ármádiák
átlátszóvá válnak a lélek piruló buborékjai hallod e
dávid király zsoltárait a felhőkből a halálból
szólnak glóriádnak árnyékot adók korzóján
amíg a dicső hadvezérek rég elporladtak
szegény uriás vívja szegényes csatáját
