Herr Hagenbeck tudta, hogy ebben az órában alapos ok nélkül soha nem dörömbölnének a lakókocsija ajtaján. Káromkodva kászálódott ki az ágyából, de képzeletével még az álom széthulló morzsáit próbálta összegyűjteni. Talán ezért is történt, hogy a kelleténél sokkal dühösebben lökte ki az ajtót, és sokkal hangosabban bömbölt bele a éjszakai záporba, mint ahogyan szerette volna:
– Mi V-AAA-AAA-N?
De amikor végignézett a társulata tagjain, akik bőrig ázva, halálra sápadt arccal néztek föl rá, elszégyellte magát. "Mi a fene történhetett? Ajjaj, nagyon nagy a baj! Amikor Igor is ilyen tanácstalanul néz, akkor tényleg pánikolnom kellene nekem is. Az istenfáját!"
Még ebben a kétségbeesés közeli állapotában sem tudta nem észrevenni Miss Radcliffe karcsú alakját, annál is inkább, mivel öltözéke nem is nagyon különbözött az álombéli gardróbtól. Fehér hálóinge ugyanúgy a testére tapadt, sápadt arcával és véresre harapdált ajkaival pedig még inkább kívánatossá tette. Hagenbeck tudta, hogy ez a látvány örökké kínzó billogot nyomott a képzeletébe, abba a furcsa panoptikumba, ahonnan a legváratlanabb pillanatokban ragyognak fel a képek, tudta, hogy ez a kép – a pihegő keblű lány, ahogy a zuhogó esőben rátapadó hálóingében inkább meztelennek látszott, benne pedig már felébredt a vágy. A sötét éjszaka nyomorúságos fényei, melyeket a cirkusz kifulladó generátorai szolgáltattak, csak arra voltak elegendőek, hogy a lány arcán megcsillantsák a lágyan lecsorgó esőcseppeket. Herr Hagenbeck számára innentől a valóság az álombéli képekkel mosódott össze. Érezte hogy ágyéka fájdalmasan megfeszült.
Igor lépett előre:
– Angelo... meghalt, főnök... Valaki megölte... Illetve nem jó szó, hogy megölte, mert valami széttépte... Mindenütt vér... Miss Radcliffe fedezte fel... És Frollo pedig eltűnt... Sehol sincs... már kerestük...
És Igor, a mindig higgadt Igor elsírta magát.
Miss Radcliffe lépett elöre dideregve. Tekintete olyan fájdalomról árulkododtt, hogy a férfi legszívesebben lerohant volna, hogy vigasztalja.:
– Én… Én, nem tudom mit mondjak… Igor igazat mond. Ó, ez borzalmas
Összefont karjaival próbálta takarni magát, kevés sikerrel, de a direktoron kívül senki nem figyel a lány pőreségére.
– Minden este nála számoljuk meg a bevételt… – vacogta Miss Radcliffe. – De nem nyitott ajtót. Sokáig dörömböltem. De mivel tudtam hogy várt, hát benyitottam… Ó istenem… az a rengeteg vér… Mindenhol vér… És mintha szeleteket vágtak volna ki belőle… – Nem bírta folytatni, arcát kezébe temetve felzokogott.
A rémület csöndje ereszkedett a térre. Csak a lány szipogása hallatszott:
– A köntösömet is ott hagyhattam el…
Hagenbeckné dugta ki kócos fejét a direktor háta mögül.
– Mire vársz, te hülye? – rikácsolta férjének egy papagáj fülsértő hangján. – Hívd a rendőrséget! Ti meg takarodjatok haza. A rendőrség majd kikérdez benneteket.
Haza. Ezt úgy mondta, mintha a kimondott szó barátságos kandallótűz lobogását jelentené. Pedig itt mindenkinek ócska lakókocsi volt a „haza“. A legszükségesebb felszerelésekkel. Ágy, asztal, szekrény, hétköznapi ócska holmi, amelyek közül sok kacat csak a helyet fogta a szűkös térben. Az igazi otthont mindenki maga mögött hagyta egykor, vállalva a vándorélet izgalmait és nyomorúságát.
A harsány parancsra nem is mozdult senki. Egyedül a kocsikban most ebben a pillanatban a lehető legrosszabb megoldás lett volna mindenki számára. Inkább a hűvös eső, de együtt, míg a borzadály el nem száll, vagy nem történik valami megnyugtató. Bár ez ebben a pillanatban elképzelhetetlennek tűnt.
Igor köszörülte a torkát:
– Főnök, ha eltűnt Frollo, akkor nem lehet, hogy… De hisz tudja, mit suttognak az emberek! Hogy éjjelente...
Hagenbeckné úgy ugrott ki, mint akit kígyó mart meg. Egyenesen Igor képébe fröcsögte:
– Eszedbe ne jusson kombinálni. Ha csak kinyitod a rendőrség előtt a szádat a hülye elméleteiddel, esküszöm, hogy kicsinállak. Ebbe társulatban neked nem lesz helyed. És máshol sem. Most pedig lóduljatok…
Herr Hagenbeck magára rántotta köpenyét.
– Nézzük meg Angelo… – nagyot nyelt, hogy a torkában dagadó gombóctól be tudja fejezni a megkezdett mondatot – ... holttestét.
Utat nyitottak neki. Csak Igor tartott vele, aki az utat mutatta, és a lány, aki pár lépéssel mögöttük lépkedett. A társulat többi tagja megfogadta Hagenbeckné tanácsát, és lassan kiürült a központi tér.
Ahogy közeledtek Angelo kopott batárjához, a szúrós szag egyre áthatóbbá vált. Végül a direktor kendőt volt kénytelen az orra elé szorítani. Belökte a pántokon félig lógó ajtót.
– Uramisten – nyögte halkan.
Angelo a padlón hevert kicsavart testhelyzetben. Bár Miss Radcliffe azt állította, hogy mindenhol vért látott, Hagenbeck még ilyen rövid terepszemle után is megállapíthatta hogy ebben nem volt igaza a lánynak. Alig pár csepp pöttyözte a késdobáló alá gyűrt takarót és a padlót. De a szeme elé kerülö látvány a lány leírását igazolta. Aa sűrű feszültség szinte szikrázott,
A gyilkos hosszú csíkokat vágott Angelóba. Leginkább a nyakán és mellkasán húzódtak ezek a sebek, de jutott belőle a comb belső felületére és a csuklóra is. Szegény fiú üveges tekintete felakadt valahol a mennyezetbe.
„Mivel ejthették vajon ezeket a sebeket? – tűnődött a direktor. „Olyanok, mint amilyeneket csak nagytestű ragadozók karmai hagynak. Úristen! Ennyi seb! Mindenhol vérnek kellene lennie.“
– Az állatok… – fordult Igor felé, de nem is kellett folytatnia a kérdést, Igor megértette, mire gondol.
– Mindegyik a helyén. Bezárva.
„Szegény Angeló! Legalább tudjuk, hogy nem valamelyik fenevadunk volt az éjjeli látogatója. Ezzel tehát lesz gondunk,“ töprengett. Képzeletében még idejében sikerült kitörölnie a »Tomboló vadállatok az éjszakában!« címü bulvárlapot. „Az lett volna szép, ha egy elszabadult párduc... Micsoda nyomozást kaptunk volna a nyakunkba. De hát akkor csak egy őrült lehetett. Egy elmebeteg.“
Igor türelmesen várt. Szerette főnökének ezt a hűvös természetét, amely a kizökkent világot mindig a helyére rakta. Lehet hogy egy hájas disznó, de sose engedné hogy a káosz úrrá legyen a társulatán. Pedig ma este aztán nagyon kevés hiányzott ehhez. Igor látta a szemükon, hogy sötét erdöben jártak és egyre jobban eltévednek abban. Egyedül sose találtak volna ki. Annak külön örült hogy nem neki kellett szembeállnia velük. Hogy van, aki helyettük is gondolkodik. Ha a csíkosra mintázott Angeló képe sokáig kisértené, minden bizonnyal belebolondulna
De a halálra sápadt Miss Radcliffe-n semmi sem látszott Igor türelméből. Úgy dőlt az ajtófélfának, mint aki minden pillanatban elájulhat.
Az igazgató Igorhoz hajolt, és halkan suttogta:
– Elmegyek telefonálni. Elviszem őt is, – intett fejével a lány felé. – Úgy látom, nagyon kiborult. Majd a nejem gondoskodik róla. (Egy pillanatra eszébe jutott a helyzet hihetetlen paródiája: ahogy Hagenbeck asszony vigasztalja Miss radcliffe-t.) Itt maradsz, a kocsi előtt és senkit se engedsz a közelébe. Ha félsz, ideküldhetem Hansot.
Igor intett, hogy nem kell. Bármennyire is megrázták az események, mostanra megnyugodott. A higgadtság, ahogy Hagenbeck a dolgokat kezelte, megnyugtatóan hatott őrá is. Most már elég erösnek érezte magát, hogy kibírjon bármilyen szörnyűséget – bármit is hozzon az éjszaka. A direktor lakatra zárta az ajtót.
– Gyerünk, – ragadta meg a lány könyökét. Miss Radcliffe olyan tétován lépkedett, hogy a férfinak szinte vonszolnia kellett. Érezte, hogy ha elengedné a könyökét, összecsuklana. Ahogy felnézett a mennyboltozatra, úgy látta, sosem látott csillagképekké álltak össze éjszaka planétái. A rudakon csapatokban elötáncoló zászlók most az egyszer nem diadalt hirdettek. A sokszor látott, kopott vászonkupola gyászosan feszült az égboltnak.
A lakókocsiban újabb meglepetés várta. A felesége eltünt és üzenetet sem hagyott. Valószínüleg az állatokat ment ellenörizni és magával vitt pár idomárt is.
A rendörségen többször elmondatták vele a telefonba, hogy mi is történt. Mint akik nem akarják elhinni. De végül megigérték hogy félórán belül ott vannak. Maximum negyvenöt perc.
Amíg telefonált, fél szemmel a lányt figyelte, nem szerette volna, ha kiborul, pláne úgy hogy a felesége messze van. Talán már jobban néz ki, mint pár percel ezelött, de nem sokkal. Úgy látszik a köntösét is megtalálta, amelyet kezében gyűrögetett. A férfi rámosolyodott, de nem volt semmi eksztázis ebbben a mosolyban, az álombéli vágy valahol a sarokban hevert csíkosra hasogatva.
– Még egy telefont...
De a lány is nem hallotta a menetgetözését. Milliónyi univerzumra távol tartózkodott. Ahol most volt, ott nincsenek telefonok és direktorok, és ahol a világ mézsűrű időben imbolyog. A férfi az apró pöttyöket észlelt a köntösén.
– Igen... Most azonnal... Nem érdekel... Hagenbeck
Miközben várt, az ujjaival dobolt.
– Háh... Hát persze hogy én... Kit adtál el nekünk? Persze, kimodhatatlanul ügyes, de te honnan akviráltad? El sem tudom mondani mennyire olcsó volt! Ez volt az egyik dolog, ami miatt gyanakodni kezdtem... Hogy én töled valamit ár alatt kapok, na abban az üzletben én gyanúsat sejtsek... Dehogy... Mondom, hogy nagyon ügyes... A lány? – Miss Radcliffere sandított. – Nincs vele semmi. Frollo-ról kérdezgetlek, gazember. Mit csinál éjjelente a fickó? Holdkóros? Nekem ugyanis nincs idöm betegeket hajkurászni a kukoricaföldeken...
A telefonbéli hang lassan és tagoltan magyarázott, ugyanúgy, ahogy fogyatékosoknak magyaráz az ember. A lány felállt, és szembefordult vele.
– Nem szokott gyilkolászni a te Frollód? Nézz csak utána, nem volt-e korábban furcsa ügye... Akkor mért ilyen olcsó? He? Hogyan? Hogy mi történt? A késdobálómat valaki átszabta, az történt. Apróság, mondanád, de ez a fiú meg tudta védeni magát, és most mégis holtan fekszik, úgy néz ki, mint aki alulmaradt...
A lány mereven nézte az egyre dühösebben hadonászó férfit. Szemében az a révület ült, ami mögött valahol messze húzódhatott a jegyszedö lány. Lassú és ritmikus riszálással kibújt hálóingjéböl. A mozdulatban, ahogy lengedte a földre, nem volt semmi sietség, és ahogy gyönyörü teste kikerült az ing fedezékéböl, a férfi számára kiderült, hogy egy karkötön kivül nem viselt alatta semmit. Sápadtan világított a félhomályban, feszes, mellei súrolták a kövédermedt férfi arcát. Hagenbeck fölé hajolt és a kiemelte kezéböl kagylót, majd a villára tette. Lassan ölébe ereszkedett, és a kígyózó mozdulatttal szorosan a férfi nyakába fonta karjait. Olyan erövel tapadt a szájára, hogy Hagenbeck felnyögött.
„Ha most belépne..., “ gondolta, de nem tett semmitt az ölelés ellen. Nem lökte le magáról a lányt, aki két marokra fogta most a fejét, eltartotta magától és figyelmesen megnézte. És bár tekintetében továbbra is ott volt az a felkavart iszap zavarossága, úgy tünt, tetszhetett amit látott, mert játékosan harapdálni kezdte a férfi ajkait. A fülét. A nyakát.
Az álom, ohh, az álom hát folytatódik – járt Hagenbeck fejében.
Az álombéli lány súlyát érezte ölében. Itt van hát, gondolta, mindentöl valóságosabban. Nem rettegett, hogy kitárul az ajtó és a neje lép be üvöltve. Minden félelme elszállt. Most csak ez számított, ez a kamaszként megálmodott valóság, ilyen a szerelem, ez a kínzón sikoltó fájdalom a medencecsontjában, ez az ágyékából nekilóduló korbács amely a gerincén kígyózik, ezek a hörgö hangok, amelyek a torkából vadállatian törnek elö, és ez a lány meztelenül, és ez a lány érdemtelenül ölében lovagolva, mert nincs olyan érdem amely magyarázatul megkaphatná ezt a lányt. És amikor a lány a fogaival jeleket karistolt nyakára, péniszét harminccentis sárkánynak érezte.
A gyönyör már-már elviselhetetlenné fokozódott. És ekkor érezte elöször úgy hogy a kéjen túl már fájdalmat is okozott a lány hevessége. Jelezni akarta, hogy ez már fáj, nem nagyon, de ezt már kellemetlennek érzi, amikor megérezte hogy Miss Radcliffe szorítása nem is olyan kellemes, söt egy tapodtat se tud mozdítani fején ha a lány nem engedi.
Enyhe pánik futott át rajta, hisz nem lehet baj, mi baj lehetne, de azért megpróbált kiszabadulni, azonban a fogvatartója továbbra is vasmarokkal tartotta. Most már nyögött, de a lány csókjaival fogta le üvöltését, és vadul csillogó tekintettel kedvtelve nézegette.
Az utolsó pillanatban is szenvedélyesen hajolt fölé, mikor végül óriásira nyitotta száját egy soha nem látott gyönyör ígereteként , s egyetlen harapással harapta át nyaki ütöerét. A szétspriccelő vér látványa még nagyobb kéjt okozott a lánynak, majd ráborult nyakára és hatalmas erövel szívni kezdte. Herr Hagenbeck ekkor vesztette eszméletét.
Már nem érzékelte, hogy nyikorgó hanggal tárult ki a szekrény ajtaja, s lép ki belőle Frollo, karjaiban egy hasonlóan furán kifacsart testtel, mint a késdobálóé volt, s véres rongyaiba tekerve tartotta a direktor nejét, sok-sok kín okozóját nemcsak a direktor, hanem a társulat életében is. Az élettelen test tompán koppant a padlón, s Frollo kéjes léptekkel a lány felé indult.
